„Anyának jól állt a sok virág, fiatalságot csempészett középkorú vonásai közé: néhol már őszült, az ezüst foltokat eltakarták az illatos virágfejek. Ilyenkor volt a legszebb, mégis sajnáltam a leszakított virágokat, melyek a koszorú fonatai közt már néhány óra után fakulni kezdtek. Ahogy hervadtak, anyám is velük öregedett, több lett a homlokán, a koszorú alatt a ránc. Utáltam a húgom koszorúit, s hogy nem tudom megállítani az idő múlását.”
Van, hogy egy mondatból, egy gesztusból vagy egy szelet bejgliből kibomlik egy egész élet. Ezek az írások ismerősek, mint egy családi fénykép, ha sokáig nézed, egyszer csak észreveszel rajta valamit, amit eddig nem láttál.
M. Kovács Melinda novellái apró rezdülésekből építkeznek – emlékekből, amelyeket nem akarunk elfelejteni, és érzésekből, amelyeket talán sosem mondtunk ki. Ez a kötet nem hangos. De pontos. És fájdalmasan szép.